Elena Armas

De van időm, Catalina. Ami azt illeti, rengeteg. – Még a kocsi sötétjében is éreztem, hogy az óceánkék szempár olyan őszinteséggel néz rám, amire nem voltam felkészülve. – Csak olyanra várok, aki meg is érdemli.

kellett volna és nem is akartam tudni: hogy középkorú szomszédom semmit sem visel a köntöse alatt. A világon semmit.
A látvány legalább annyira lesokkolt, mint a cementdarab, amely majdnem eltalált a kanapé felé menet

Követtem a tekintetét.
A kezem. Erősen szorítottam a karját. A kart, amely, csak most láttam, rendkívül erős volt. Csupa izom. Kőkemény. Feszes.
Egyszerre néztünk fel, csodálkozva bámultam a barna szempárba

Valamivel, ami majdnem olyan szórakoztató, mint az evés, ám jóval kevesebb ruhában csinálják

Ugye tudod, hogy mellettem biztonságban vagy?

Bátor. Tetszett, hogy bátornak hívnak. Hogy ő hív annak

– Ó, igen. – Rosie bőszen bólogatott. – Teljesen. Felőlem aztán meztelenül is flangálhatnál, a szemem se rebbenne

– kérdeztem, összefonva a karomat a mellem előtt, és egy kicsit megfeszítve a bicepszemet, mert az egóm a kelleténél jobban örült a figyelmének.

A lélegzete elakadt az érintésre, és a mozdulat valahogy még közelebb hozott minket egymáshoz. Ösztönösen megérintettem az oldalát, és megmarkoltam a konyhasziget szélét. Körbelengett a barackillat, a testéből áradó megnyugtató forróság, ahogy a karjaim közé zártam, és eszembe jutott, hogy milyen rég nem engedtem senkit ilyen közel magamhoz. Sőt, soha. Eszembe jutott, hogy mindig is milyen természetesnek vettem a testi érintést. És hogy mennyire elszigeteltem magam a történtek után.

nne ilyet – ellenkezett egy hang.